Utazási élménybeszámoló

Sosem gondolkodok utólag ennyit semmin és azóta is ezen! Mélyebben megérint, mint eddig bármi a világon. Itt forog mindennap, kitörölhetetlenül, és szívesen beszélek róla. Uszodai beszámolóim után élesben itt a nagy lehetőség, hogy mások is megismerkedhessenek, - persze csak az Én szemszögemből leírtaknak megfelelően - a nyílt vízi búvárkodással. Vizsga, nyaralás, élmények, nevetés, hallgatás, küszködés, és még ragozhatnám a különböző hatásokat szóban, de már az elején le kell szögeznem ezt ki, kell próbálni!!! Persze vágyaink közül nem adatik meg minden. Okos megállapodást kell kötnünk az élettel: - tudomásul venni azt, amivel adósunk marad, és örvendezni a jónak, amivel akkor és ott pillanatnyilag megajándékoz. Naponta írogattam kis szavakat, mondatokat, magamnak és majd gondoltam a „köznek” is, így aztán megpróbálkozom valamiféle beszámolóval. Az emlékeim mindig itt vannak. Az embernek néha sikerül hosszú időre félretenni őket, de néha-néha újra előjönnek, mert sohasem tűnnek el teljesen. Szerintem ez lényeges, hogy egy utazás emlékezetessé tegye életünknek ezen kis epizódját, és hogy alig várd a következőt! „ Az élet véges, az emlékezet örök” Herodotosz A mai napig csöndes képzelődéseimben újra átélem bizonyos pillanatait az egész túrának. Pedig az előtte lévő három napban, amíg otthon kellett volna készülődni, és várni a pillanatot, amikor indulhatunk végre, annyira féltem mindentől, hogy a végére már el sem akartam indulni! De mint mindig, most is, a sors lassan dolgozik, de mindig megtalálja a megfelelő megoldást. Gondolom másban is volt már ilyen érzés, hogy ott szunnyadozott benne valami furcsa várakozás, hasonlóan ahhoz az érzéshez, amikor az ember mindennél jobban szeretné, hogy egy bizonyos dolog bekövetkezzen, és az idő múlásával azonban egyre fokozódik a kíváncsiság. A sokáig eltemetett remény aranyfényben ragyog, ha szabadon szárnyalhat. Hát bennem sajnos a félsz legyőzte a kíváncsiságot, és a szabad szárnyalás is ami kellett volna, hogy lazítson, váratott magára, főleg miután kedves szemű oktatóm Gábor közölte, miután megkérdeztem Tőle: - Mégis az útitárs hölgy tagok, milyen idősek? - Idősebbek? – Nem - válaszolta. Fiatalabbak? – Nem - válaszolta, de már úgy mosolygott, mint amikor a gyereket valamiféle csínytevésén elkapja az anyukája. Ekkor már derengett valami olyasmi, hogy úgy néz ki csak Én leszek nőnemű a hajón. Kicsit érdekes információ volt ez. Minden rinyálás ellenére azért nekiindultunk. A repülőtéren több jó vagy rosszabb információ is fogadott. - Először is kiderült, hogy mások is lesznek rajtunk kívül a hajón, és hölgyek is. Hurrá, mégis azért nem árt, ha csak nem énrajtam fog a férfi társaság szórakozni, esetleg akkor lesz más is akit lehet elemezgetni milyen ügyesek is vagyunk mi nők! Nekik sem árt ha mást is látnak. Vagy nem? - Másodszor, újra meggyőződtem arról a tudott dologról, hogy a férfiak sokkal pletykásabbak, mint a nők. Ugyanis bizalmasan elpanaszoltam a búvár suli vezető egyéniségének, hogy mennyire félek, de ezek szerint Ő úgy látta jónak, ha erről mindenki tud. Másik kísérő oktatónk azonnal és ott tanácsolta mindenki előtt, hogy - jobban teszem ha a félelmeimet itthon hagyom -. Hát oké! Én igyekeztem volna, csak hát azért ez nem olyan egyszerű. Ráadásul Én megbeszéltem volna Vele a bennem duló viharokat, csak nem mertem belefogni, hogy mit hallottam másoktól, mitől félek, tartok, mert az jó lett volna. Sajnos nem beszéltem ezekről, pedig biztosan meghallgatott volna, mert nem olyannak ismertem meg aki lerázna, már csak azért sem, mert ebből a beszélgetésből lehet, hogy mint oktató letudott volna valami információt szűrni, és lehet legalábbis Én úgy gondolom, az is kell a tanításhoz. Nem árt, ha ismeri az oktató a tanítványa gyengéit. Persze mivel az usziban Vele vizsgáztam, biztos vagyok benne, hogy a maszkomon keresztül is látta, hogy mekkora a para Nálam. Van egy mondás: hogy menjek a közeledbe, hogy nem menjek a közepedbe, ebbe a nagy igyekezetbe!!!!???? Félelmeim szerint ott annyi minden fog történni Velem, amit Én még nem próbáltam, láttam, éreztem, csináltam, hogy örülök ha egyáltalán fel tudom dolgozni. Persze mások biztosan nem értik ezt, de nem baj, azért remélem, és tapasztalataim szerint vannak olyan emberek mint Én, akik azonnal nem tudnak mindenhol beilleszkedni, laza lenni, és mindjárt mindent élvezni is. Ráadásul Én szeretem előre tudni, hogy mi fog nagyjából történni. Akkor talán fel lehet erre készülni? Valamiféle tapasztalatot szerezni, könnyebben reagálni a lehetőségekre? Itt nem tudom, hogy mi fog történni, és milyen lesz? A repülő út a szokásos volt, persze próbáltuk oldani a hangulatot ismerkedni, beszélgetni, ami szerintem sikerült is. Úgy tűnt elsőre jópofa a társaság, azonosak az igények, pedig az életkorokban voltak eltérések, de hát végül is búvárkodni mentünk. A vízben nem számít hány éves vagy. Megérkezés. Misztikus fények, titokzatos hangok és sejtelmes érzelmek ejtik rabul az embert egy idegen helyen. Egy másik dimenzió alakjai veszik hatalmukba a saját eddigi világunkat, elbűvölnek, és ha az élmény nagyon erős képesek eluralkodni rajtunk. Pedig tudjuk, hiszen „nem most léptünk le a falvédőről”, ahogy nagyanyám mondaná… de ilyenkor meglendül a fantázia, és nehezen válik szét a valóságtól. Mindenki, - mármint az arabok - mosolyognak, közben szemünkben számomra valamiféle megmagyarázhatatlan fürkésző pillantás, amely némi jóindulatot, kíváncsiságot, bujaságot, haragot sugároz, de sokszor közönyt, utálatot, lenézést is felfedeztem egy két tekintetben. Azt mondják az okosok, hogy a szem a lélek tükre. Hát vannak olyan emberek, akik nagyon klassz kis un. póker arcot tesznek magukra. Én nem ezek közé tartozom sajnos, bár irigylem azokat akik leplezni tudják az érzelmeiket. Mindenesetre itt érdekesek az emberek. Az este 11 órai időpont ellenére nagyon meleg volt. Minden ilyen finoman homokos volt, meg nagyon sárga, meg kopár, de a város beljebb már mozgalmasabb volt. Fények, szokásos turista csalogatás, árusokkal, átveréssel – ugyanis minden műanyag, meg Made in China, szörnyű, de hát mindenkit üdvözlök innen is a XXI. században. Hajóra szállás. Sötétben…. érdekes….. Első élmény. Kikötő, nézek, meresztgetem a szemem, sehol egy nagyobb hajó. Kiderül pár perc múltán, hogy a kis csónakok (zodiákok) fognak elszállítani csomagostól-mindenestől a hajóra. Hoppá! Én még ilyen csónakban sem ültem. Főleg nem fehér nyári naciban, meg hátizsákkal, papucsban! Éppen mehettem volna feketében is, de hát rohadt meleg van, meg nyár, stb… Na de mire jó az ember búvároktatója, hát hogy segítsen! Ebben is. Úgyhogy Én sem maradtam a parton, kis - nagy segítséggel beszálltunk, elindultunk, megérkeztünk. Szárazon!!! A hajó szép, az amit vártam, képek a neten már voltak róla, de azért más élőben. Aranyosan, huncutkodva, Gábor közölte, hogy jó nagy francia ágyas kabin a miénk, csak nekünk most intézte! Nevetés, részünkről, mivel Én egyedül tudok uralni ekkora ágyat, úgyhogy gondoltam, hogy a férjem az kinn alszik a csillagtakaró alatt a fedélzeten. Ő egyébként sem bírja az ilyen bezárt helyeket. Vacsora kellemes, az asztaltársaságunk szerencsére ismert emberek, vidámak, persze mint kiderült mindkét oktatónk már nem először vesz részt ilyen szafarin, így aztán mindkettőjük otthonosabban mozog mint mi az ebédlőben, meg a hajó többi részén is. Ügyesen elhelyeztük a cuccainkat, kis segítséggel de követtük az utasításokat, így nagyjából együtt maradtunk. Nekem lényeges ez csak szerintem, valamiért biztonságban érzem magam ha olyan emberek vesznek körül akiket már ismerek, pedig a többiekkel sincs semmi gond, de hát mégiscsak a búvár suli oktatói mellett maradok, persze betartva a tisztes követési távolságot. Én úgyis csak azt fogom csinálni, mondhat Nekem bárki bármit, amit Ők fognak mondani. A tájékoztató kiterjedt a lényegre, és elgondolkodtató, hogy itt a világ ezen szegletén milyen jól beszélnek angolul, bár ha meg akarnak élni ebből, akkor ugye tenni kell érte. Kár, hogy itt Magyarországon nem követik a példát, kell változtatni, netán áldozatot hozni, tanulni, és akkor nem biztos, hogy mindenki „koldus botra” jutna. Na de nyaralunk, és nem filozofálunk! Kedves búvár suli vezetőnk az első kirohanásunk alkalmával, miszerint Egyiptomban a Vörös-tengernél gondoljuk, hogy levizsgázunk, javasolta lelkesen többek között ezt a fajta szafarit. Véleménye szerint itt nem kell korán kelni. A helyszínen vagy, kényelmes, stb…. Hát az ismertető az reggel 6 óra 45 perckor volt. Kinek ugye kinek kénye kedve szerint el lehet dönteni, hogy mi a korai kelés…..? Ugyebár Nálam a helyzet úgy alakult, hogy este nem igazán akaródzott elaludnom. Első nap mondjuk nem is igyekeztünk a lefekvéssel, valahogy mindenki beszélgetett, lazult. Ráadásul majd megfulladtam a kabinban, és ha becsuktam a szemem csak a ringatódzás, azt is meg kellett szokjam, az állandó zúgását az aggregátornak már nem is említem. Érdekességként a másik kabin beszélgetéseit is tisztán hallani, hát… nem volt semmi. Aludtam, felébredtem, élek is, nincs hányingerem, és gondolatban azon imádkoztam az éjszaka ne érjen még véget. DE reggel lett, a hajó elindult, és rájöttem, hogy ma állítólag lemerülök a tengerbe! ÉN! 1. nap a tengeren Reggeli után korrekt tájékoztató mellett, beosztva mindenkit a maga csoportjába elkezdődött az első merülés. A hely neve: Shabelerg. Gáborral kezdtük a merülést, - akinek halványkék szemében mindig ott csillog a derű, - segítségével felöltöztünk, ellenőriztünk, és megkezdtük nyílt vízi vizsgánkat! Persze az oktatókon a búvárruha is úgy állt, mintha ebben születtek volna. A miénk is jó volt méretre, persze kényelmes is volt. Próbáltuk könnyed nemtörődömséggel viselni. Mielőtt elindultunk mindenkit, mindenre kiterjedően leellenőriztek, szemükben ott volt az ismert körültekintés, szájuk mindig illedelmes mosolyra húzódott, akkor is, ha másképpen gondolták. Tekintetükben látni lehetett minden lehetőséget, viszont rejtve maradtak a gondok. Így utólag már megint rá kellett jönnöm, hogy mi a fenének idegeskedtem annyit. Az ég tiszta volt, vidám kék színű, tökéletes keretet nyújtott a szafarinak. Én mindig tudtam, hogy az élet nem egyszerű. Nem úgy megy, hogy az ember elindul egy pontról, és megérkezik egy másik pontra olyan gyorsan, ahogy csak tud. Legalábbis eddig, ami történt az Én életemben az sohasem így történt. Voltak kanyarok, kitérők, és úti akadályok is. Nos, hát itt is ilyen kis „akadályfélék” voltak. Mindennel foglalkoztam volna, ha lehet, csak az a lazulás nem jött konkrétan, hogy most csak merüljek. Pedig volt már egy-két élethelyzet, amely nem az én „műfajom” közé tartozott, és azt is tudom, hogy a megpróbáltatások kifejlesztik a legfontosabb emberi tulajdonságokat. Köztük a szerénységet, és megtanítanak arra, hogy ha az ember egy kevéssé boldog akar lenni az életben, hallatlan önerőre, fájdalmas lemondásokra van szüksége, és az erejét fegyelmezetten meg kell osztani az életbevágó és a jelentéktelennek látszó dolgok között. Őszintén azt kívántam, bárcsak élvezni tudnám a pillanat szépségét anélkül, hogy folyton a nehézségeket keresném. Még indulás előtt beszélgettem olyan emberekkel, akik már levizsgázott búvárok. Sok volt a mellébeszélés most már úgy érzem. Kár volt nekem előre ennyit aggódni. Azt is tudom, hogy a kudarc nem bűn. Az önmagunkkal szembeni egyetlen súlyos vétség, ha felhagyunk a próbálkozással. Mindenképpen ki akartam próbálni az igazi víz alatti búvárkodást, de néha rettenetesen nehéz kivárni a pillanatot. Gábor mindig kivárt mindent, türelmesen, sohasem sürgetett, és tudomásul vette a gyávaságomat. Nem vetett meg ezért, sohasem nevetett ki, és végig biztatott, próbált meggyőzni arról, hogy az egész nagyon jó lesz, és ennek a dolognak valahogyan a részévé tudok válni. Ráadásul tisztában volt azzal az egyszerű ténnyel, hogy egy nővel vitatkozni éppolyan hasznos és célravezető dolog, mintha téglafalba verné a fejét az ember, ezért elfogadta, ha Én úgy gondoltam nem merek ott és akkor lemerülni, még vele sem. Az elmélettel mindig tisztában vagyok, csak a gyakorlat, meg azok a bizonyos körülmények, lehetőleg ne engem nézzenek, legyek láthatatlan és merész, meg rámenős, meg ügyes, meg bátor. Én nem akarok feltartóztatni senkit, de hát nagyon féltem. Hát nézőközönség az volt bőven. Több is mint kellett volna, hallottam egy – két hangot is, miszerint pánikolok, meg minden. Így van, nem kell mondani, tudom Én is. Gondolkodtam a hajó szélén, de minek nem tudom, pedig csak bele kellett volna lépnem a vízbe. Az élet ajándék! Nem mindig kellemes, de értékes. Furcsa az agy amikor az ember döntést hoz, az agy, a mellé a döntés mellé rögvest felsorakoztatja az érveket, mintha minden más döntés ehhez képest egyértelműen rossz döntés volna, holott legjobb döntést a félelem, a gyávaság, vagy lelkiismeret-furdalás erőlteti ki, és nincs objektív bizonyíték arra, hogy az élet szempontjából épp az volna a helyes Mindenki maga hozza a döntéseit az életben, így aztán meghoztam Én is az enyémet és fogalmam sincs, hogy hány perc után, de egyszer csak elléptem a hajóról. Azt gondolom, hogy önmagamnak is tartoztam annyival, hogy belevágjak. Nincs annál rosszabb, mint nagymamaként majd azon morfondírozni, hogy kár volt futni hagyni életünk lehetőségét, vagy évekre benne ragadni valamiben, holott csak bátornak kellett volna lenni. Mindegy miről van szó, elkerülhetetlen műtétről vagy mindent elsöprő szerelemről, a mindennapokba váratlanul betolakodó, felkavaró, nagy horderejű eseményéről, melyet lehetne krízisnek is nevezni, akár pozitív, akár negatív előjellel érkezik is. Mindkét esetben igaznak tűnik a tény, hogy egy kiadós sokk vagy hirtelen felismerés olyan erővel ingathatja meg addigi életünk egyensúlyának tartóoszlopait, hogy az addig örök érvényűnek hitt életvezetési stratégiánk egy csapásra szertefoszlik. Az egyensúlyt néha fontos megtörni, mert ettől lesz igazán izgalmas az élet. Igaz nem csak jó választási lépés létezik, de ha kibújunk a döntés alól, nem fejlődünk sehová. Fontos tudni mit akarunk, és az is, hogy mi az, amit nem bánunk meg pár év múlva. Kötél mentén, lassan, nagyon izgulva, de sikerült a lemerülés. Ijesztőnek, ugyanakkor csodálatosan törékenynek éreztem magamat. A kötél mellett egy szívverésnyi ideig csak álltam mozdulatlanul, mintha megbénultam, megsüketültem, megnémultam és megvakultam volna egyszerre. Gábor kínjában már elmutogatta a saját kezén, megérintve a karikagyűrűjét, hogy menjek már lefelé mert az Én férjem is már lent van, rám vár. Mikor leértünk nagy nehezen a tenger aljára, akkor azonban mint a dagály hullámai, úgy kitisztultak az érzékeim, sajdultak meg az idegeim, feszültek meg az izmaim. Friss izgalmakat ébresztett bennem az élmény, és esélyt arra, hogy kipróbáljak valami merőben újat. A lélegzetvételeimnél csak a szívverésem volt szaporább. De van erre elég erőm, és kitartásom? A mélység 12,1 méter volt, nem is olyan vészes, 41 percvolt a lent töltött idő, visszafelé 3 percig álldogáltunk az 5 méteres vízmélységen, pihegve. Teljes szabályos légzőcső cserét kellett csinálni, meg figyelni a kézjeleket. Minden eszembe jutott, hál az olvasgatásoknak. Sokkal jobban izgultam, attól, hogy több gyakorlatot kell csinálni. Csak halkan jegyzem meg, itt jobban érzem magam, mint az usziban, valahogy könnyebb a felszerelés is, meg minden könnyebb. De lehet, hogy nem így a jó, majd megkérdezem! Mikor felszínre jöttünk, csak jöttek a gondolatok felfelé bennem és rögtön tisztában voltam vele, hogy mint minden újnak az életben, ennek is kell némi idő. De addig is örömömet kell, hogy leljem benne. A megszületés, a növekedés időszakában, cseperedésében, kezdeti botladozásában, majd biztos lábra állásában. Az élményektől jóleső fáradtság áradt szét minden tagomban. Pedig ekkora murénát még a Tropicáriumban sem láttam, saláta kinézetű korallok, és a nagyon kis aranyos és színes bohóchalak között uszkálgattunk. A két oktató biztos megbeszélte a helyzetet, mert arcuk higgadtságról és állhatatosságról árulkodott. Lépéseiknek kimértségén, tudatosságán meglátszott a tapasztalat, a biztos tudás, valószínűleg más tanítvány is kezdte már így. Tapasztalt szemükkel szerintem rögtön felmérték a helyzetet. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy nagyszerű emberek vesznek körül, így csak csodálkozom továbbra is Gábor óriási türelmén, tudásán, stb…. Azt hiszem, hogy mivel Ő volt mellettem, valami olyan érzés átáradt, rajta amit át tud adni másoknak. Nyugalom, biztonság, a búvárkodásaink alkalmával megtisztította az agyunkat a gondoktól, elkötelezettségektől, csalódottságoktól, sőt még a bánattól is. Ő úgy csusszan a tengerbe, mint kacsa a vízbe. De figyeltem, és remélem egyszer majd Én is leszek legalább fele ilyen ügyes. Ezen napon nagyon belehúzva még egy merülés a hely neve: Abu Nuhas mélység 16,5 méter 30 percig voltunk lent. Most is volt gyakorlat maszk víztelenítése, irányított merülés, kézjelek, meg nagy-nagy izgalom. Sajnos elbambultam vagy mi fene, ezért egyszer csak elindultam felfelé, és nem tudtam rögtön, hogy mi a fenét csináljak most. Gábor mosolyogva utánam jött, aztán szépen újra lementünk. Állítólag nem emelem fel az inflátort elég magasra! Szerintem Én annyira néztem csak ki a fejemből, hogy sehova nem emeltem az inflátort, nemhogy a fejem fölé. Egyszerűen csak hagytam magam, hogy felszínre érjek. Jó utólag már tudom mit kellett volna csinálni, de mikor fogom a vízben is tudni!!!????? Remélem ez nem nagy baj. Majd figyelem a többieket. Aznap Mi OWD-sek még éjszakait nem merülhettünk! Volt amikor a görcs teljesen elmúlt, volt amikor nem. Azonban sohasem volt olyan ami ne adott volna nagyon klassz élményt. Igaz nem mindent tudtam kezelni úgy ahogy Én szerettem volna, na de a gyakorlat gondolom majd meghozza ezt is. Nekem elsőre sok volt itt minden. Körülbelül mint a védett vízi vizsga, minden egyszerre, sok ismeretlen ember stb… De biztos van aki ezt könnyen veszi, és nekik van igazuk. 2. nap Hely neve: Tirán nem voltunk túl mélyen még mindig külön vagyunk a többiektől. Kicsit furcsa így négyesben, de biztosan ennek így kell történnie. Imi és Gábor jobban tudja ezt. Keveset aludtam, mert nagyon korán elindult a hajó. Aztán belesüppedtem az egészbe, így az első merülésből kimaradtam. Pedig eleinte trappoltak az ablak alatt, meg fütyültek és mégis vissza szunyókáltam. 11 óra körül kiderült a következő merülés mikéntje és hogyanja. Zodiákról fogunk hátrafelé lemenni. Biztos, hogy akarom Én ezt? Szerintem a Gábornak tele van a puttonya Velem, mert legalább háromszor elmondattam Vele, hogy mit kell csinálni. Türelmes egy ember! Klassz volt. Jobb mint az óriáslépés. Csak ne lennének hullámok. A fülem sem fájt. Egyenlítés OK. Most Szolnoknak kellett „felmennie”. Összefutottunk lent idegenekkel, persze Gábor rögtön felismert valakit! Olyan kis kedves incidens is akadt, amikor kedves merülő partnernek fogyott el a velem szembeni nem létező türelme és hangosan közölte: - Na, menjünk már!- hát végül is igaza volt, nem kell itt várni, mert még elfolyik a tenger ugyebár. Na ennyit erről a fene nagy női meg férfi egyenlőségről! Miből gondolja némely férfi, hogy egy nő ugyanannyit bír mint egy férfi, és fordítva is igaz. És miért akar egyes női csoport tényleg annyit bírni, mint egy férfi, felesleges mindig erőlködni. De most nem az olimpiára készülünk, vagy igen? Hova rohanunk? Voltak gyakorlatok is, legalább az ment. Hát a feljövetelem is meg ért volna egy pár fotót! Később már bizonyosan nevetni fogok rajta, most konkrétan sírni tudtam volna. Alulról toltak, felülről húztak, végül Én meg akkorát löktem saját magamon, hogy a zodiák másik felén csak azért nem repültem ki, mert lefelé estem. Hát mindig tudtam, hogy ügyetlen vagyok! Még a homlokomat is bezúztam. Már csak ez hiányzott! Még jó, hogy nem mindenki látta. Ezen a napon még egy helyen voltunk: Jack San Reef Délután volt. Nagyon kellemes. Ez a negyedik merülésem. Tulajdonképpen akkor most már esetleg lesz belőlem valami? Olyan lassan járj tovább érsz érzés van bennem! Imre néha úgy néz, hogy a tekintete egy februári fagyra hasonlít, majd a hangulata egy forgóajtó gyorsaságával és simaságával vált át ismét. Most ez jót vagy rosszat jelent? Vannak emberek, akik húznak egy vonalat, és nem hisznek abban, hogy ezt a vonalat valaha is átléphetik. De az lehet, hogy nem akarják átlépni, de ennek kell, hogy valami oka legyen, csak úgy nincs semminek következménye. Minden indul valahonnan és meg is érkezik valahová. Kiderül egyszer, remélni tudom csak, hogy nem vészes a dolog. Ezek az emberek sohasem fáradnak el? Én most úgy érzem magam, mintha egy szirupban úsznék. Valaki helyettem beír a naplóba, amit a hajón kell vezetni. Nem tudom pontosan, hogy ki de sejtem, szép az írása férfi létére. Ilyen apróságok, csak összeszedett emberre utal. Csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen úgy érdemes. Merülni is! 3. nap Hát ez nem a legjobb rész volt, sőt, mindegy, hogy honnan nézem, vagy miként akarom leírni. Borzasztó volt. Hajnal 3 óra óta fent vagyok. A hasamban olyan érzés volt, mint ha konkrétan a tábortűz utáni összes parazsát behányták volna oda. Nem akartam senkit felébreszteni, mondjuk nem is tudom a kabin számot, hogy hol kellett volna kopogtatni gyógyszerért. A gyomromból induló remegés lassan eluralkodott az egész testemen. Egy nő, hogy mit hord a táskájában az- az élet egyik legösszetettebb rejtélye, de ebben az esetben rajtam nem segített semmi. Mondjuk ilyen sok felesleges cuci-mucit Én nem hordok magamnál a nyaraláson kívüli időben sem és ide még tudatosabban hoztam cuccokat. Vettem Én már mindent be, de nem múlt el az égető érzés. Végre felkeltek a többiek, gyógyszer be, és várakozás. Az étel illatára nem a nyálam futott össze a számban, hanem vulkán kitörésszerű undor fogott el minden iránt. Délben sikerült is ennem két evőkanál üres rizst. Reméltem nem lesz rosszabb az állapot. A személyzet, - amikor a többiek merültek és kimerészkedtem a levegőre,- nagyon együtt érző volt, és látszott az aggodalom is rajtuk, meg a sajnálat, mondjuk rajtam ez nem lendített, mivel láttam az arcomat a tükörben, még az ő szemükben is, így nem kellett különösebb képzelőerő, hogy megállapítsam: konkrétan szarul nézek ki. Úgy is éreztem magam! Két másik hölgy, akik velünk szafariztak a hajón, állítólagosan már megjárta ezt a poklot, és valamilyen kék bogyót küldtek. Ezek után rögtön elaludtam és estére kialudt a parázs a gyomromban, majd ki tudtam már a levegőre is menni. (Addig nem túl messzire mertem elmenni a WC mellől.) Éjszaka, vagyis hajnalban megint felkeltem, de nem azért mert rosszul voltam, hanem meg szerettem volna nézni a vízen a hajnalt. Aggódtam, ha megint rosszul leszek, akkor nem látom, és mindenképpen meg akartam azt az érzést tapasztalni, hogy milyen. Az nem volt jó, hogy égett mindenhol a lámpa, mert teljesen sötétben biztosan más lett volna. Lassan, mint egy macska felmentem a hajó legtetejére, és csak vártam. A könnyed szellő épp eléggé fújt akkor, hogy kicsit felkavarja a tenger illatát, a háromnegyedre hízott hold pedig épp elégé világított ahhoz, hogy ezüstös csillogást hintsen a víz tetejére. Ha a hold elbújt a csillagok látszottak, ragyogtak, kicsit ezüst fénnyel itatták át az éjszakát. A felélénkült szél pedig apró örvényekben táncolt végig a hajón. Ahogy világosodott láttam az alvó embereket, bebugyolálva takaróikba, és nem akartam ezt a mindenki által intim területet átlépni, úgyhogy egy szinttel lejjebb mentem ahol nem aludt senki. Szépen kelt fel a nap. Lefotóztam, és örültem, hogy eljöttem erre a helyre. Az is jót tett Nekem, hogy csendesen egyedül, kicsit többet álmodozva, és romantikát, meg mesét, meg ami ide kell, beleképzelve ezekbe a percekbe, de részese voltam ennek is itt a Vörös- tengeren. Közben persze teltek a napok. Néha érdekelt, hogy milyen nap van, de alapvetően ez részletkérdés volt mindenki számára. A hajó néha olyan csendesen úszott a vízen, mint az árnyék, azonban a csatornán, amikor keresztülment, kicsit vadul szabadon száguldozott, együtt emelkedve és alázuhanva a hullámokkal, mint egy hosszú lövedék, melyet kilőttek a semmibe. A két merülés közötti időben mindenki szinte beleolvadt a jól megérdemelt szunyókálásba, általában együtt voltunk a hajó legnagyobb közös helyiségében. Nézegettük ezt a kis világot, amely itt kialakult, vízből, halakból és emberi verítékből. A gondolatolvasás művészete nem feltétlenül reménytelen, de kétségkívül embert próbáló feladat. A beszélgetések nem mélyrehatóak voltak, csak olyan kávéháziak, ahol bármi szóba jöhetett. Senki nem személyeskedett, nem volt olyan, hogy kicsit átléptük a határt, - akkor ugyanis már átlépted. Rövid volt ez az idő ehhez. A nemek játékát, úgy láttam mindenki biztonságos keretek között tartotta, vagy ha voltak is kilengések, egy - két sokatmondó férfi pillantáson kivűl Én nem vettem észre mást. Mondjuk nem is érdekelt ez a része, ez csak olyan megfigyeléseim egyikének apró megjegyzése. Volt egy-két ember itt akit nem lehet „kezdőnek” nevezni a „szorítóban”, bár az unott, üres, udvarias formaságok iránt nyilvánvalóan érdektelenség is volt, pedig nem mindig csak az udvariaskodás volt a jellemző, „de nem vette mindenki a lapot”. Képtelenség fészkelt a lelkünkbe: nem biztos, hogy voltak és velünk történtek meg ezek a dolgok, amelyek bennünk még nem találták meg a rendes helyüket, csak forgolódnak, ülepednek az idegen helyen. Egyik este megpróbálkoztam az éjszakai lemerüléssel is. Amitől félsz észrevétlenül besettenkedik a gondolataid közé, és beléd mar. A dolog nem sikerült, kijöttem a vízből. Pedig csak egy mulatságra készültem, egyszerű volt, de annál izgalmasabb. Éreztem a hatalmát az érzésnek, pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, és kellemes bizsergés töltött el már a gondolattól is, hogy mi lesz ha meg is fogom tenni. Már a gondolattól is kuncogtam, hogy Én éjszaka megyek le sötétben a tenger alá. Nem tudom meghatározni, hogy mi az oka ennek de nem mertem lemenni a víz alá. Pedig az oktatók figyeltek, segítettek, az egyikük rakta rám a lámpát, a másik pedig még egyszer megigazított mindent rajtam, de szerintem csak azért, mert van amikor jó ha hozzád érnek, törődnek Veled, csak próbálta oldani a görcsöt. Bíztatott, szóban, pedig nem az beszédes fajta, a nyugodt pillantásával a szememben nézve elmondta, hogy más lányok is féltek így, de majd legfeljebb kézen fognak. Szó szerint kimenekültem a vízből. Utána elbujdokoltam a fedélzeten, vártam a többieket, mikor jönnek már vissza. Pedig szívszorítóan szép volt a fények játéka a vízen. Itt-ott sötétebb pontocskák, néhol színes trombita halak. Egyszerre vonzott és taszított a kíváncsiság. Olyan volt mintha ébren álmodtam volna, aztán lassan felkapaszkodtam az álom mély szakadékából. A valóság halvány fénysugara lassan bevilágította a borongós félhomályt ahol álltam, és Én minden erőmmel belekapaszkodtam ebbe a fénysugárba, mint a fuldokló abba a bizonyos szalmaszálba. Sajnáltam, hogy nem sikerült Nekem is egy kincs, egy másik képesség birtokába jutnom. Pedig vannak olyan sarkok, amelyeken ha befordul az ember, akkor csak előre vezet az út. Aztán mikor láttam, hogy jönnek a többiek, sikerült leráznom az álmot magamról, de a félelem újra meg újra visszalopódzott. Lélegzés mélyen, nyugalom, felszáradtak a hiábavaló könnyek, elapasztottam a parttalan félelmet, de nem sikerült véglegesen, így aztán egyik éjszakait sem mertem kipróbálni a többiekkel, mondjuk senki sem erőltette, hogy menjek. 4. nap Guba Island - Klassz hely, kicsi roncs a víz alatt. Megint kétfelé vált a csapat, de most más volt a leosztás, olyan ember is Velünk tartott akinek már sok merülése van? Okot nem kerestem erre a megoldásra. Zodiákról indultunk, jobb mint a hajóról. Semmihez nem értem hozzá, nem is mertem lejjebb menni, mert nem érzékelem azt az agyammal, hogy mi milyen távol van Tőlem. A jegyzeteimben már rengeteg kérdés van, a merüléssel kapcsolatban, Kitől fogom megtudni, még kitalálom, kit fogok faggatni ezekről! Fogalmam sincs arról, ha leérünk arra a bizonyos mélységre, amit megbeszéltünk, hogy találunk vissza. Navigáció, érzékelés, Nálam egyelőre a nullával egyenlő. Feljövetel után megbeszéltük fent, hogy ha nem lennének a vezetők, Mi még lent bolyongnánk! Kifejlődik a tudatban ez, remélem, nem csak ez, hanem minden ami ide kell. Mintha tudták volna, mi a gond, tájolást is gyakoroltuk. Ja és tényleg arra volt a hajó. Apró örömök, és sikerek. Kezd oszlani a köd! Sokat mosolygok magamon, mert azt senki nem tudja, hogy Én eddig mennyire féltem a „nagyobb” vízben! Azt hiszem 15 lépésnél még beljebb a parttól, sohasem voltam a tengerben, meg a Balatonon sem. A többieket is megemlítve, - mert mondhat nekem bárki bármit, de azt egy percig sem hiszem el, hogy mindenki azonnal, csobb a vízbe és minden oké – azért Ők is figyeltek, kérdeztek, ha volt kérdés, próbálták a már meglévő tudásukat tökéletesíteni, ellesni ezeket a laza könnyed mozdulatokat az oktatóktól. Szükség is volt erre, hiszen nem a víz alá született senki. Talán kivéve az Aqua Dive búvár suli oktatóit!!!!! Hát a mai nap következő merülése felejtős volt. Feldobni csak a delfinek látványa tudta az egészet. Volt egy- két érdekes pillanata a merüléseknek. A többiek is követtek el hibákat, de ezeket volt aki nagyon könnyen átlépte, lehet Ő nem is fogta fel a dolgot teljes súlyával.. Történt olyasmi is, amikor a csapatunk nem minden tagja figyelt a másikra, ebből nem volt nagy gond mindenkinek pláne nem, de főleg ha a történetben Én nem szerepeltem volna, kihagyható lett volna a beszámolóból. A bennem fortyogó düh először lassan, majd egyre erősödő lendülettel kezdett el utat égetni magának a félelem fagyos páncélján keresztül. A „tettes” egyébként szenvtelen tárgyilagossággal nyugtázta az esetet, mintha nem is szerepelt volna ebben a kis incidensben. De hát ilyen az élet, ezzel is kellett számolni. Egy őrülten száguldó hullámvasút az életünk. A vasútban minden és mindenki a feje tetejére áll, aránytalanul felfokozódnak az érzések, meg kell néha várni a pillanatot, amíg minden visszatér a rendes kerékvágásba. Az ember gyakran találkozik életében, kapcsolataiban olyan emberekkel, akiket nem kedvel, és viszont őt sem kedvelik. A céljuk ettől még azonban lehet közös. Lehet, hogy magánemberként messze elkerülöm őket, de ettől még nem szakítom meg velük a kapcsolatot, ha újra valamilyen közös cél érdekében együtt kell működni. Néha nem tudtam, hogyan fogalmazzak finoman, magamban is, meg majd egyszer a külvilág felé is. Persze a dühömmel próbáltam palástolni a félelmemet. Összességében kis társaságunk jól érezte magát, mindenki megtalálta reményei szerinti szórakozást, és az élményeket. Víz. Áldás és átok: hol tisztít, hol pusztít. Életeket menthet, életeket vehet el. Az emberiség legnagyobb kincse, amelytől fél is az ember. Szeszélyes és veszélyes. Édesanyák idejekorán figyelmeztetik gyermekeiket a veszélyeire, mert bármilyen csodás élményeket is ad, ha túl merész vagy az életedet veheti el, örökre. Nyaralás során a közelében eltöltött idő, lehet romantikus, meghitt vagy éppenséggel vidáman derűs. Idős emberek pihennek mellette, szerelmespárok szeretkeznek a partján. Mindenkinek nyújt valami élményt, emléket. 5. nap Si Island és Unim Gamar Island nevű merülő helyek A végére mégiscsak megszerettem ezt az egészet, vagy lehet, hogy nemcsak hobbi lesz belőle. Mindenesetre nagy változás az adó, pénzügy, számviteli ügyek után, magában a tényben is, és az itt újonnan megismert emberek társasága is fellendítően hatott rám. A víz alatti világ, főleg itt a Vörös-tengeren csodás. A színek kavalkádja, tisztasága, a tengerfenék fehér, néhol sárgás és zöldes, meg ciklámen színű, különböző színekben pompázó élet. A domborzat éppen olyan változatos, mint a felszínen. Azért más ám élőben, ez nem a Tv-ben a National Geographic műsor. Az ég egész héten ragyogó kék volt, a hőség pedig vibráló. Mindennap más élményt adott, egy újabb zátony, más színek, más halak. Nem volt két egyforma kép, nem volt unalmas, sőt. Megtörtént az utazás is az áramlaton. Először nem értettem az egészet, és végre láttam magam körül mindenkit, és mindent. Az egyik oktató szerintem egész végig csak felügyelte „birkanyájunkat” őrzött minket mint a jó puli kutya a gazda nyáját. Most láttam át teljesen ezt először a héten a víz alatt, hogy mindkettőjük mekkora feladatot vállalt, hogy ide elhoztak, teljesen önzetlenül, és továbbra is Korinthoszi oszlopként tartva az egyensúlyt ebben a kis csapatban. Minden tevékenységükben, amelyekben eddig megfigyelhettem őket, megnyilvánult a bámulatra méltó hatékonyságuk. Semmi giccs, semmi méregdrága cucc, csak ésszerű és kényelmes megoldások. Nem kellett ide a lenyűgözés ereje, elég volt a visszafogottság, azok is eléggé finoman érzéki benyomást tudtak tenni. Már aki egyátalán felfogta ezeket, mert sajnos van aki úgy gondolja, hogy ez természetes, neki ez jár…… vagy valami ilyesmi. Ez már az első uszis találkozásunkkor is nyilvánvaló volt számomra, hogy kell ez a felügyelet, komolyság, megbízhatóság, és néha egyesek helyett való gondolkodás is. Remélem Én magam nem okoztam sok gondot, legalábbis próbáltam így tenni. Minden merülés után, újrarajzoltam az arcokat a fejemben, kérdezgettem magamtól, hogyan lehet valaki ismerős ugyanakkor ismeretlen is egyszerre? Még nem álltam készen arra, hogy elemezzek, majd utólag. Alaposabban nagyító alá veszem ezeket az igencsak meglepő érzéseket. A látvány robbanásszerűen borítja el az érzékeket: az ember és a természet békés harmóniája itt átélhető. Ezt a kis békességet, még az sem tudta megzavarni, hogy egyik merülésünk alkalmával a zátony olyan felére sodródtunk, melyet a hajóról nem lehetett látni. Értünk jöttek, bizonyos idő elteltével, nem volt pánik hangulat, de személy szerint Én szorosabb barátságot kötöttem egy biztosan fogó kézzel, és gazdájával. Ekkor már érzékeltem több dolgot magam körül a vízben, és felfogtam, hogy a két oktatónak mennyi mindent kell figyelnie körülöttünk. Azt eddig is tudtam, biztos voltam benne, hogy minden mindig sima meccs, mert a két kísérőnk a maguk csendességében megszerveznek körülöttünk mindent. Mindenki legnagyobb örömére delfinekkel is találkoztunk. Volt, aki közel merült hozzájuk. Csodálatosan zajtalanul úsztunk a vízben, a fent megbeszéltek szerint történt minden. Mindig az volt, amit a Gábor mondott. Vannak olyan emberek, akik játszótérnek használják a világot. Irigylem őket. Lazák, okosak, könnyedek és még sorolhatnám a jobbnál jobb jelzőket rájuk. Az biztos, hogy számomra ez a hét sokat adott. Próbáltam Én is játszani, lazulni, nem túl sokat agyalni. Pedig minden, azaz minden merülés előtt hatalmas erővel tört fel bennem a pánik. Ezt az érzést sajnos az elejétől a végéig sem tudta, senki és semmi sem feloldani. A feloldása csak rajtam múlt volna. Kérdezgettem a többieket, hogy mikor fog elmúlni, de mindenkinél másképpen jelentkezik ez, így aztán nem lettem okosabb. Látszatra a többiek egyáltalán nem voltak idegesek. Kicsit néha kábán indultak el, de könnyedeknek tűntek. De mint mindig, a mesében is, és itt is „ egyszer volt, hol nem volt…”a végére csak összejött a csodálatos befejezés. Az utolsó merülés alkalmával a „királylányt” megmentette a „hős királyfi” és boldogan merültek a habokban. Nagyon szuper volt. Amikor felengedsz és találkozol másokkal, meg ügyes vagy, nincs görcs, csak az a klassz érzés, hogy végre részese vagy valaminek. Nekem nem kellett nagyon gondolkodnom most sem. Egy „kopasz” ne gondolkodjon, tapasztalat híján csak hibás döntéseket hozhatok. Teljesen átadtam magamat a sebesen és élesen ellenállhatatlanul szétáradó érzéseimnek. Az ijedségtől éreztem az erőt, mely feszült köztem és a víz között, ami felett még nincsen hatalmam. Az élmény megrendített, ugyanakkor felszította haragomat is. Égtem a vágytól és a megdöbbenéstől, kibillentem az egyensúlyból klassz…, eddig miért nem merültem minden alkalommal akkor előbb jött volna ez..!? Talán mégis van némi hatalmam a víz felett. Esetleg megtörtem a saját ellenállásomat? Eddig úgy méregettem a tengert, meg a többieket, meg magamat, mint egy kényszerképzetet. Nem szeretem, ha mentségeket keresek, miután nem azt csináltam amit kellett volna. De a kíváncsiság maga alá gyűrte józan eszem minden tiltakozását, márpedig ezen kivűl nem volt semmi védelmem a dolog ellen. Kockázat és lehetőség? Tudatosan döntsek, vagy nem? Felszínes ellenszenvem mögül előbújtak valódi, gondosan elfojtott érzéseim, eddig csak irigykedve figyeltem ahogy a többiek megjöttek a merülésekből, és mindig utólag sajnáltattam magamat magamnak, hogy nem mertem velük menni. De egy ilyen élmény után mindenki függővé válna, és térden állva könyörögne, hogy még, még, még,… Magával ragadott az érzés, mely puha volt, mint egy csók, ugyanakkor szembeszökő, mint egy óriásplakát. 6. nap A hajón tespedünk. Előző este „ünnepi vacsora”. Választék bőséges, nem minden íz ragad magával, de jó volt. Volt aki kisestéit vett magára. Jó neki. De hát senki sem felelős más érzéseiért, amíg nem ő maga idézte elő azokat. Akkor is csak ha szándékosság van a dologban. Vannak ugyanis rajtunk kívülálló előidézések is! Vacsora után ünnepélyes keretek között, megkaptuk az igazolványunkat! Jó érzés, bár fogalmam sincs arról, hogy mi történt ezen a héten itt, de majd összeáll a kép. Vannak pozitív és van egy - két feldühödött kócos toll, ami még a hátamon maradt. Nem tudom, hogy hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. A szám valószínűleg csak annyira görbült felfelé örömömben mint a macskának amikor észreveszi, hogy nyitva van a kanári kalitkájának az ajtaja. Na, de még meg kell fogni a kanárit!!! Kimentünk a partra, egy pizzázóban vacsoráztunk. Az étel finom volt, olyan „európais ízvilág”, a magnó állandóan ugyanazt harsogta. Még egyszer kétszer beleolvadtam, és mások is együtt dudolgatták Bryan Adams: Have You Ever Really Loved A Women?című számát, de aztán nagyon idegesítő lett és elvesztette a varázsát. Kínunkban már csak néztük a kavargó utcát, aztán páran tettünk egy kósza kísérletet arra, hogy az otthon lévőknek valamit vásároljunk. Elképesztő nyüzsgés, egyátalán nem ámulatba ejtő számomra, sőt inkább borzasztóan kiábrándító. Gyerekkoromban kedvenc könyvem a Seherezádé meséi voltak. A valóságnak semmi köze ehhez. Szerettem volna egy kicsit azt a keleti titkot, a másságot látni, vagy valami hasonlót. Kicsit olvasgattam erről a kultúráról, így vártam talán ettől a dologtól többet. Bár biztosan van a városnak olyan része, ahol ezt a mesét látványban, érzésben sikerül idevarázsolni, vagy legalábbis valamilyen hatását. Hangulatában sajnos nem fogott meg itt semmi, egyelőre, de hát még bármi megtörténhet. Fényűzés és nyomor, lüktetés és meditatív csend egyszerre van itt jelen, úgy ahogy az utakon is a legtermészetesebben haladnak egymás mellett a rozsdás biciklik és a legdrágább luxusautók. Igazi sokk a messziről érkezőknek. Az elegáns üzletek mellett a pici boltok garmadája, csábítóan hívogatnak a tökéletes minőségben másolt márkás, de hamis áruk. Fillérekért lehet kapni a legnagyobb divatházak logójával ellátott táskákat és ruhákat. Tukmálják rád az áruikat. Amint valamire csak ránézel, már alkudozásba kezd, és rögtön az ár feléért is odaadná, főleg ha pár szót arabul intézel hozzá. Nőket árusként nem lehet látni, mindenütt csak férfiak. Nem is tudom, hogy miből feltételeztem, hogy egy kis piramis, majd kőből lesz és nem műanyagból! A világ összes köve nem lenne akkor elég, mert mindenki haza akar vinni egy kis darabot. A sok vásárlóból úgy tűnt hogy, van akinek ez tetszik. Visszamentünk a hajóra, utolsó éjszakánkra, tovább szöve Mab királyné álomfonalát, már aki álmodott itt valamit. Gondolataim két dolog körül játszadoztak: Ha javulni látod a dolgokat akkor valami fölött elsiklottál! Ami igazán hiánypótló, az azonnal szervesen beleépül a mindennapjainkba! Mi lesz a vége! Nem tudom még! Végezetül de nem utoljára: Az a két ember, akik velünk voltak ezen a szafarin, nem „királyfik” voltak, hanem igazi hús-vér emberek, valószínűsíthetően nagyon élvezik ezt az egészet, különben nem csinálnák. Egyébként szerintem teljesen különböző emberek. Egyiküket a közvetlenség, lazaság és a vidámság, másikjukat a komolyság, megfontoltság, és a hideg távolságtartó udvariasság jellemezte, nevetése gyorsan mosollyá szelídül, majd gyorsan az is elhalványodik, mégis láthatatlan szálakkal összekapcsolódva tudtak együtt pontosan dolgozni, gondolkodni helyettünk is. Itt most passzoltak egymáshoz, mint kulcs a zárhoz. Az arcuk néha olyan kedves volt, mint a húsvéti égbolt. Vidáman ragyogó, semmi felhő, csak a puha szél, ahogy fújj és kellemesen borzolgatja a szempilláidat, néha meg Rodin: Gondolkodó arckifejezése ült ki rájuk, de csak addig, amíg a megfelelő megoldást meg nem találták. Ilyenkor ragyogtak, mint a nap az égén. Ezek néha percek alatt játszódtak le, hiszen nem voltak bonyolult esetek, a hely adott volt, sok szervezést nem igényelt, annál több figyelést követelt a víz alatt, hogy „kis nyájunkat,” - mint a pulik, amikor terelik a nyájat, - a víz alatt tereltek minket, és a kilógó, esetlegesen csellengő „birkákat” betessékelték a nyájba. Ha minden rendben volt, akkor olyan elégedetten néztek, mint a cégigazgató a sikeres üzleti manőver után. Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékezik, és ahogy visszaemlékezik rá, amikor el akarja mesélni. Nehéz feladat ezeket az élményeket leírni, meg kell tapasztalni, mert mindenkinek mást jelent, mindenki másképp éli meg a helyzetet, ezek csak az Én kis érzéseim voltak, röviden megfogalmazva. Tovább már az oktatókat sem akarom éltetni, mert akkor közhelyessé válik a dicséret. Egészen egyszerűen csak azt ajánlom mindenkinek, hogy egyszer legalább próbálja ki, és csak remélni tudom, hogy ugyanolyan felemelő lesz neki is, mint nekem volt, hiszen mindenki a boldog pillanatokat keresi, akármelyik szegletében él is – e világnak.