Utazási élménybeszámoló

Egy különösen nehéz év után felejthetetlen két hetet töltöttünk kedvesemmel a varázslatos Thaiföldön. Bangkok varázsának, ízeinek és piacainak felderítése után 10 napot szántunk a pihenésre Krabi Ao-Nang-nak nevezett részén, ami alig 70km-re van csak Phuket-től, de tőle eltérően messze nem olyan nyüzsgő és zsúfolt és ráadásul magyar szót is csak elvétve hallani... Mivel mindketten fül problémákkal küzdünk - ezért aztán nem is veszekedünk soha :-) - de sajnos a palackos merülésekről is már évekkel ezelőtt le kellett mondanunk. Ettől függetlenül a 29 fokos!!türkizkék tenger és sós levegő természetesen megtette a hatását most is, így órákat töltöttünk snorkelezve és bámulva azt a csodálatos élővilágot, melynek jelentős része szerencsére a hullámok tetején lebegve is élvezhető és látható. Annak ellenére, hogy az ottani long-tail boat-okra épített (japán csoda autókból kiszerelt motorok által hajtott hosszú csónakok) közlekedés a közeli szigetekre jobban szervezett és olcsóbb, mint a BKV, mi azért úgy döntöttünk, hogy az utcán 20 méterenként kínálgatott sziget túrákra is benevezünk és a lehető legtöbb helyre eljutunk ez alatt a 10 nap alatt. Persze nem azért voltunk ennyire nagyvonalúak, mert mi vittük el tavaly a 2 milliárdot, hanem azért mert a speed boat-os 4 szigetet érintő egész napos túrák, ebéddel együtt is csak kb. 5e Ft-nak megfelelő bath-ba kerülnek, ami a magam fajta csavargyári munkásnak is jó üzletnek tűnt. Meg kell mondjam nem is csalódtunk, de most mégsem ezekről az élményekről, hófehér tengerpartokról, cunami emlékhelyekről, frissen szedett ananászról, fantasztikus utcai kajákról és a 1,5m-es varánuszról szeretnék mesélni (felár esetében természetesen erre is nyitott vagyok) hanem inkább a snorkelezéssel kapcsolatos élményeinkről. Mivel évek óta lebegünk hol közelebbi hol távolabbi tengerek hullámain, így gondoltuk, hogy a normál turistáskodáson túl jó lenne valami búvár-közelibb élményt is szerezni, ezért aztán nem is gondolkodtunk sokat, amikor a 15 helyi búvár központ egyikének a tábláján megláttuk külön kiemelve a snorkelezési lehetőséget. A lehetőségtől felvillanyozódva fizettünk be egy Phi-Phi szigeteki búvártúrára és a „Sunset adventure” nevezetű túrájukra, ami csak ennél a főleg ausztrál, kanadai és holland srácokból verbuválódott irodánál volt elérhető. A Phi-phi szigetekre menő túra során 6 búvár turistával hozott össze a sors bennünket, akik aztán később 3-as csoportokban a két Dive Master társaságában pár méterrel lejjebbről is megcsodálhatták azt, amit mi csak a víz tetejéről. Egy emeletes klasszikus búvár hajóval kb. 1 órás úttal értük el a híres Phi-phi sziget egy eldugott öblét, ahol szerencsére a sűrűn közlekedő turista hajók egyáltalán nem kötnek ki. A merülés előtti eligazításon először nem tudtuk, hogy az előző napi Mehkong whisky adagunknak, vagy a messzeföldön híres és Oxford-ban is emlegetett thai akcentusnak köszönhetően nem értjük, hogy a nem idén lebarnult thai Dive Masterünk valóban a shark szót emlegeti, vagy inkább a saját jellemére célzó shy szót használta. De miután többször is megismételte a bűvös szót illetve folyamatosan nyugtatgatott bennünket, hogy semmi vész, szerencsések vagyunk, mert éppen ebédidő után jöttünk, így valószínűleg egy-két kézzel vagy lábbal jól fognak lakni éles fogú barátaink máris jobb kedvre derültünk. No persze ez még korántsem jelentette azt, hogy máris beleköphettem a maszkomba, hiszen kedvesem emlékeztetett arra a pár évvel ezelőtti – kapcsolatunk hajnalán tett kijelentésére, miszerint ő olyan vízbe nem megy ahol cápák vannak.. Minden tudásomat, 7. osztályos biológia órai ismeretemet, az elmúlt 10 év alatt végigszenvedett tárgyalástechnikai tréningek legjavát próbáltam összevakarni annak érdekében, hogy ne tűnjön kútba vagy inkább tengerbe esett pénznek az az 5e Ft amibe az aznapi túrája került (na jó csak 3e ha az ebédet levonjuk). Végül az az érv segített, hogy a búvárok mégis csak közelebb lesznek a cápákhoz, így valószínűleg nem fognak feljönni értünk a felszínre, ha lent is találnak finom falatokat.. Szóval beugrottunk és szerencsére a kedvesem kezét fogó jobb kezem is csak addig érezte a satuként szorító nyomást, amíg az első méltóságteljesen köröző hegyes farkut meg nem láttuk.. Aztán már csak élveztük a látványt... Mivel a legnagyobb példány sem volt nagyobb 1,5m-nél, így aztán lassan visszatért a véráramlás a kezembe és nyugodtan szemlélhettük, hogy alattunk a 8-10m-es mélységben az öböl védelmében hogyan köröznek a cápák. A közel 1 órás merülési idő alatt rekord az volt, amikor 6 db cápát számoltunk össze alattunk a látóterünkben. Aztán persze az első fél óra után felocsúdtunk, kitágult a látómezőnk és rájöttünk, hogy azért más látnivaló is akad a víz alatt, sőt akad olyan ami versenghet akár a cápák látványával is.. ilyen volt például az a megtermett (jó fél méteres) teknős koma is aki két méterre tőlünk tartott erőteljesen a felszín felé az aktuális levegő adagjáért.. Sőt a végén még arra is volt energiánk, hogy a tengerből egy végtelen és örökéletes kvarcjátékot varázsolva, az alattunk úszkáló búvárcsapatok félgömbként a felszín felé törekvő pörgő-forgó levegőbuborékjait pukkantgassuk kifelé. Ehhez képest talán azt is gondolhatnánk, hogy a másik két merülőhely meglátogatása már csak levezetésre volt jó, meg arra hogy gyűljön a merülés szám a log book-ba, pedig nem így van. Ha a cápás megálló nem lett volna, akkor is megérte volna a másik két merülőhelyért a túra, mert olyan korall padokat, szikla falakat látogattunk meg, ahol az adriához meg a bányatavakhoz szokott magyar búvár csak a száját tátja és addig mosolyog, amíg a víz be nem jön a száján.. Színkavalkád mind a korallok, mind a halak között csak ennyit tudok mondani. A családi kedvencünk természetesen Némó a bóhochal és az ő kis családja volt, akik elszántan védtek egy lágyan ringatózó korall telepet, de a papagájhalak vaskos csőre, a víz tetején úszkáló evőpálcikának tűnő trombita halak vagy a százas rajokban úszkáló ilyen-olyan csíkos halacskák is hozzájárultak az ott szerzett élményeinkhez rendesen.. A másik kirándulás az említett „Sunset Adventure” is megér pár mondatot és nem csak azért, mert valóban a legszebb sziget (Mushroom Island, ami apálykor szárazon is megközelíthető a Chicken Island-ról) legjobb pontjáról néztük végig ahogy a narancsvörös napkorong lassan elmerül a habokban.. hanem azért is, mert a naplemente előtti snorkelezésen túl itt lehetőség nyílt egy speciális éjszakai kalandra is. A naplemente és a vacsora után mindenki inkább az ágyáról ábrándozott, így aztán kellett egy kis idő hozzá hogy felfogjuk, hogy a long-tail boat-unk (amivel erre a túrára mentünk) miért is kötött ki az egyik mészkő szikla kiszögelése alatt (Thaiföld ezekről is a speciális szikláiról is híres, melyek szélét olykor sok-sok méter mélyen alá mosott a víz, így ezek a kis lélekvesztők simán átférnek a kiszögelések alatt). Szerencsére nem kellett telefonos segítséget kérni ahhoz, hogy rájöjjünk az ausztrál vezetőnk éppen arra kapacitál bennünket, hogy uszony nélkül, egy szál snorkellel és maszkban ugorjunk a mélyfekete vízbe. A többiek még javában azt latolgatták, hogy ha megadják a PIN kódjukat, akkor vajon megúszhatják-e ezt a tömeges turista eltüntetésnek szánt akciót (messze bent a sötét tengeren, a civilizációtól távol egy sötét szikla alatt ugorjanak a vízbe) amikor én már vígan lubickoltam a vízben, bizonyítva a páromnak, hogy a génanyagom valóban érdemes a továbbörökítésre.. És ekkor megtörtént a csoda. Először azt hittem Karácsony van, mert a mozgásra aktivizálódó világító planktonok pont úgy néztek ki körülöttem, mint az újonnan vásárolt LED-es Karácsonyfa füzér.. Miután vezetőnk felvilágosított bennünket, hogy a maszkunkat a vízbe dugva és kezünkkel, lábunkkal kalimpálva élvezhetjük legjobban a természet eme csodálatos játékát, már csak pár tizedmásodpercet kellett várnom, hogy a boldog embereknek tűnő 50-100 kg-os testek becsapódjanak mellém a vízbe.. Egyébként a marketingben is jártas vezetőnk állítása szerint a világon (vagy Thaiföldön, ennek kiderítését az olvasóra bíznám) összesen két hely van ahol ezeket a világító planktonokat így meg lehet figyelni. Persze az én páromból meg csak egy van és még nem is kell elmenni Thaiföldig, hogy az ember megfigyelje, de azért mégis arra bíztatnék mindenkit, aki eljut a világnak eme távoli szegletében és a költőpénzét nem veri el rögtön egy fél raklap hamisnak látszó, de természetesen eredeti Rolexre az azért próbálja ki ezt az egyedi kalandot is (a helyi erőviszonyok tisztázásaként egyébként csak annyi, hogy az 5e Ft túra ár az pont egy régebbi Rolex modell hosszú alku utáni ára..)